Mézeskalács

És mégcsak nem is úgy fest, ahogy azt én gondoltam. Igyekszik ugyan a két vonal közt maradni, de nem egy színt használ. Úsztatja a színeket. A sárgától a zöldön át a kékbe, kész az asztal egyik lába. Pirosból lilába, lilából barnába, kész a másik lába is... Csodálattal nézem a szivárványszínű napocskát, olyan szép, hogy meséskönyvben is megállná a helyét.

A színeket már nagyon pici korában ismerte, beszélni még szinte alig tudott, de mikor a színes egymásra rakható körökkel játszottunk, ha azt mondtam piros, a piros után nyúlt, ha sárgát mondtam, sárgát vett a kezébe. Körülbelül fél éve történt, hogy a cikláment öntörvényűen lilának kezdte hívni. Hiába mondtuk neki, hogy a blúzocskája rózsaszín, élénk rózsaszín, sírva fakadt, hogy ne beszéljünk butaságokat, mikor az lila. Ráhagytuk. Ha lila, hát lila. És mikor a húgom vörösre festette a haját én meg kék cirmokat satíroztattam az enyébe, ő lila hajra vágyott. Mondtuk neki, hogy még nem lehet, a hajfesték méreg, ilyen kicsi gyerek fejére nem való, de csak szipogott: „mérgezzetek meg engem is”. Így történt, hogy elmentem a boltba és vettem egy műanyagparókát. Kicsit bajban voltam ugyan, mert a lilát is lilának hívta, de gyanítottam, hogy talán mégiscsak ciklámenre gondolt. Kockáztattam, cikláment vettem. És Lulu nagyon boldog volt: „Pont ilyet szerettem volna. Most olyan szép vagyok, mint egy igazi királylány.”

Aztán egy-két hónapja keverni kezdte a színeket. Először csak a fehérre festett rá sárgával és nevetett, hogy most a vízifesték pont olyan, mint egy tükörtojás. Aztán hirtelen feltárult előtte a szivárvány. Azóta egyfolytában színeket kever, úgy sorolja a színkeverést mint nagy gyerek az egyszer egyet: „Csak három szín van, ha a sárgát és a pirosat összekeverjük, narancssárgát kapunk, ha a sárgát és a kéket, akkor zöldet, ha a pirosat és a kéket akkor lilát. Ha a pirosba fehéret teszünk az rózsaszín, a fekete meg a fehér az szürke.” És míg ő gondosan kevergette a színeket, elámultam. Istenem! A gyereknek volt igaza! Ha a pirosba kéket keverünk, lilát kapunk. De ha csak kicsi kéket keverünk, az ciklámen... Mi meg erőszakoskodtunk, hogy rózsaszín...

- Majd anya süt neked mézeskalácsot, és azt is kifestheted- mondta neki egyszer anyám, mikor éppen nagy festésben voltak.

No, ettől kezdve nem volt nyugtom. „Anya mikor sütsz már mézeskalácsot, hogy kifessem?”

Addig addig nyösztetett, míg egy szép napon, mikor apa tudott vigyázni Kristófra, a pici fiunkra, kivonultunk Luluval a konyhába és hozzáfogtunk mézeskalácsot sütni. Egy darabig érdekes is volt. Anya tésztát gyúr. Lulu is gyúrhat. Dehogy gyúr! „Undorító az egész! Ragad.” „Pedig olyan, mint a gyurma.” „Jé, csakugyan! Akkor anya csinálj belőle cicát!” „Nem csinálok csibém, itt vannak a szaggatók, majd előbb elnyújtjuk, és akkor ilyen szép nyuszi és kacsaformájút is szaggatni fogunk.”

Szaggattunk is. De a pici hároméves kezecskét csak izgatta az a fura puha tésztanyuszi ott az asztalon, míg én megfordultam megzsírozni a tepsit, Lulu szépen mind rányomkodta a tésztanyuszikat az asztalra. Na, kezdjük előről! Persze az előről kezdés Lulut legalább annyira untatta, mint engem. „Mikor lesz már kész, hogy fessem?”

Lulu rég otthagyott, én meg csak szaggattam a tésztacsillagokat és virágokat és köröket és nyulakat és kacsákat és karácsonyfákat... Nagyon fárasztott már az egész, de folyton csak arra gondoltam, hogy micsoda öröm lesz Lulunak megenni azt a mézeskalács szívet, amit ő szaggatott ki (mert az elején még segített) és ő is festett.

Végre kisültek a mézes guráblik. Sok kis pálinkáspoharat tettem az asztalra, beléjük rózsaszínre, kékre, lilára, narancssárgára festett agyonporcukros tojásfehérjét. Lulu boldogan jött pingálni. Megfogta az ecsetet, de két vonás után undorodva törölte kezecskéjét a ruhájába. „Fúj, ez ragad” Folyamatos kéztörölgetés melett nagynehezen kifestett egy nyuszit, és egy libát. Aztán faképnél hagyott a guráblimmal együtt. Éjfélig festegettem őket, miután a gyöckök elaludtak.

Néhány nap múlva megszáradtak a kidíszített mézeskalácsok. Mivel a konyhában tartottam, a gőztől jól meg is puhultak. Délután tálcára raktam őket és izgatottan vittem be a nappaliba. „Gyere Lulu, edd meg a kifestett mézeskalácsodat!” „Nem, köszönöm, én nem szeretem az édeset!” Nevetve huppantam a fotelbe. Igen. Ez igaz. Sokszor megjártam már, és íme megint felültetett. Lujzi számtalanszor süttet velem tortát, muffint, aprósüteményt. De csak nézni szereti. Soha nem eszik egy falattól többet. Megkóstolja, aztán illedelmesen így szól „Köszönöm szépen, nagyon finom, de nekem ez nem ízlik.” A csokin kívül nem is esz meg semmilyen édességet. Sőt. Még csokiban is válogat.

Apa azonban jóízűen enni kezde a szép színes mézeskalácsokat. És volt ott még valaki az ölében. Kristóf elkerekedett szemmel, áhitattal nézte a színes csodát. Le is csusszant gyorsan apa öléből és a tálcához tipegett. Csöpp kis keze mohón csapott le a tarka-barka mézeskalácsnyuszira. És hamm! Már el is tűnt a füle a pici szájban. Az arcocskája boldogan ragyogott és csak tömte, tömte degeszre a pofiját elégedetten.

Hát így volt. Ez meglőtte, ez megsütötte, ez a kis huncut meg mind megette. Itt a vége fuss el véle!