Pláne magyarul

Aztán az ember iskolába megy és megtanulja, hogy hogyan helyes. Ez persze még nem baj. De sajnos, valahogy azt is megtanulja, hogy az, ahogy ő addig beszélt, az helytelen, nem jó, nemcsak hogy parasztos, de egyenesen parasztSÁG. Bunkóság. Primitívség. Randa. Mert még ha legalább tájszólás volna. De még az se. Csak egyszerű nemtudás. Osztolás, akkózás, -suk -sükölés. És persze nincs többé sporhet, meg spajz, meg dzsezva! Pedig öreganyám így mondta. És én is így mondtam. Így tanultam azoktól, akik randán beszéltek, akik nem tudták mi a helyes.

Nekem munkám, hivatásom a szép beszéd. És még ha nem is akarok ilyen fellengzősen fogalmazni, akkor is minimum a szerszámom. Ibsen Nórája nem lehet pacséri, és gondolom Rómeó se kifejezetten csantavéri születésű. A színésznek muszáj hitelesen megszólalni egy színtelen, szagtalan, semmilyen tájhoz nem köthető univerzális magyar nyelven. És ezt bizony nem kis munka elérni.

Mert a színésznövendék ahogy az egyetemre kerül, azonnal felszólíttatik, hogy hagyjon fel addigi rossz verbális szokásaival. Mert ha az ember valamit húsz éven keresztül csinált rosszul, akkor azt csakis radikálisan lehet helyrehozni, ha egyáltalán még helyre lehet. Magyarán a színésznövendék attól kezdve nem csak a színpadon köteles szépen beszélni, hanem az életben is.

A célt akkor tekinthetjük elértnek, ha például a faluról szalajtott színésznövendék hosszú tanulás után hazalátogat a faluba, és a régi ismerősei így ámuldoznak: „nahát, hogy të milyen szépen beszélsz, pont mint ëgy színész!”. Persze a kiváltott reakció nem mindig ilyen áhítattal teli: „Azt a bëképzelt, képmutató hülye ...píííp...! Méghogy szépen beszél... Játsza itt az eszit. Mer ő színész! Mer rula mindënkinek tudni köll, hogy ő mosmá valaki!”

Nem akarok én szószólója lenni egyik tábornak sem. Én csak azt tudom, hogy én olyan vagyok, mint egy papagáj. Ha körülöttem mindenki nyílt e-zik, én is így teszek, ha pesti nyafogásba nyomulnak, hát én is, ha meg édesen felhúzgálják a mondatvégeket, hát én is kényeskedni kezdek és felhúzgálom. De valamikor régen, mikor kis ideig Pesten éltem, szörnyen egyedül éreztem magam és hirtelen nem akartam olyan lenni, mint a többiek. ÉN akartam lenni. És úgy akartam beszélni, ahogy otthon nálunk a faluban. De már késő volt. Pesti szórenddel gyártottam hegyesi mondatokat, nyilt e-vel ejtettem ki a fölös hangokat, gyerekkorom szavai keveredtek a pesti szlenggel...

Azóta is nagyot dobban a szívem, ha végigmegyek a falun és beszélgetés foszlányokat lophatok : „Há mé nem gyüttetek tëgnap?” „ Há a Sanyi nem akart gyünni, én mëg nem akartam othanni...” De ha az uram anyukájának a szülőfalujába megyünk, akkor is ezt teszem, negyven alatt mindenki valami elszerbesedett katyvaszul beszél, mégis szíventalálnak a szavak: bíka, ípítkezís... És bosszant, hogy hogyha székely lett volna az öregapám vagy felvidéki, akkor mindenki válveregetve biztatna arra, hogy beszéljek a nyelvükön továbbra is. Így meg csak azt mondják: az a paraszt. Mert még ha tájszólás volna. De még az se.

Keresem a középutat. Próbálom gyerekkorom szavait továbbadni a gyerekeimnek. Ugyanakkor próbálok szépen beszélni ott és akkor, amikor kell, színpadon, médiákban, szakmai megbeszéléseken. És persze pestiül, ha pesten vagyok.

De én magam is képmutatásnak érezném, ha anyámhoz úgy szólnék mint a televízió (bár az utóbbi időben ez a hasonlat egyre kevésbé mérvadó). És valahogy így van ezzel a többi kollégám is. Aki bánáti ö-zik, aki feketicsi e-zik, aki zentai á-ra húzva e-zik - a hétköznapi beszédben.

Mégis, érdekes módon, ahogy egy idegen magyarországi vendég (pláne, ha sztárrendező, vagy híres színész) csapódik az asztalunkhoz a büfében, mindenki a jobbik arcát mutatja, mindenki nyilt e-zni kezd. Én meg csodálkozok.

Ha egy szerb vagy angol nyelvű egyén ülne asztalunkhoz, érteném a nyevváltást, hiszen a vendég nem ért magyarul. De magyarról magyarra váltani minek sörözés közben?!

És persze mondanom sem kell, hogy annak van igaza, aki színtelen, szagtalanra vált. Mert én ilyenkor nem teszem. Kedves vagyok, de marad az oszt, meg akkó, és társai. És a vendég - elhúzódik tőlem. Kellemetlenül érzi magát. Mintha kicsit büdös lennék. Helyettem szégyenli magát. Kínos neki, és feszeng. És hat sör után is feszeng, és ha már minden második szava valamilyen nemi aktivitást jelent, a mások munkáját az ürítés különböző állagú végtermékeivel jellemzi... még akkor is meggyőződése, hogy én beszélek csúnyán.

Tudom, talán többre vinném az életben, ha az ilyen szituációkban én is nyelvet váltanék. De lehetetlennek érzem az egészet. Ha felvidéki volnék vagy székely, az illető áhitattal dicsérné a szép nyelvjárásomat. De nem születtem sem Erdélybe, sem a Felvidékre. Ide születtem. És nem gondolom, hogy az őseim randán beszéltek. És azt sem gondolom, hogy több lennék annál, ami vagyok, ha „szépen” beszélnék azokkal, akiken a karrierem múlhat. Én ÉN vagyok. Nem vagyok több. Éppenhogy pontosan ennyi. Nem sok. Nem kevés.

Így ő lát bunkó parasztnak. Ha nyelvet váltanék, akkor viszont az azt jelentené, hogy én látom magam annak. Parasztnak, aki többnek akar látszani. Nem vagyok paraszt. Csak szépnek tartom azt, ahogy az öreganyám beszélt. És ha százszor is nyelvet váltanék: se jobb, se rosszabb színész nem lennék. Persze sikeresebb talán.

Ámbátor imhol, ami azt illeti, nyelvváltogató kollégáim sem építettek fényes karriert fínnyás ivócimboráiknál. Persze lehet, hogy csak azért nem, mert az illető az elfogysztott alkoholmennyiségnek köszönhetően másnapra éppúgy nem emlékezett rájuk se, mint rám.