Nyelvművelés, avagy nyelvnyűvelés?

Kezdetben azt hittük, ez a nyelvművelés elleni görcsös tiltakozás afféle divathóbort, eredetieskedés, öntetszelgés, s űzői majd kinövik. Nem így történt. Az ultraliberális szemléletűek mindmáig fennen hangoztatják, nincs szükség fejlődési irány kijelölésére, szabályokhoz való igazodásra sem a beszélt, sem az írott nyelvben. S ha valakinek úgy esik jól, suksüközzön, vagy t-végű igék esetén tjuktjüközzön kedvére. Ilyen és hasonló idétlenségekkel áltatják, vezetik félre a kisebbségi körülmények között amúgy is elbizonytalanodott nyelvérzékű embert. Lelkük rajta!

Megfeledkeztek róla, vagy eleve semmibe veszik azt az íratlan törvényt, hogy miként a facsemetének jól meg kell vetni az ágyát, s átmenetileg támasztékkal óvni zivatartól, hogy szálegyenessé növekedhessen, azonképpen az emberpalántát dallal, versikével, mesével fel kell készíteni anyanyelvének befogadására, értésére, majd tudatos használatára. Az erre irányuló igyekezet – bár még csak szerető szülői kötelességből eredő ösztönös tevékenység – már a nyelvművelés fogalomkörébe tartozik. Az anyanyelvűségre nevelés az óvodai, majd az általános iskolai oktatással veszi kezdetét. Ezt követően bontakozik ki, s reményeink szerint kedvezően hat a nyelvművelés mint céltudatos tevékenység.

Miben rejlik ez a céltudatosság? Eltökélt szándéka megértetni az emberekkel, hogy nyelvünk birtokában van azoknak a fogalmi és érzelmi tartalmaknak, amelyek igazán emberré teszik az e nyelven szóló embert. Igyekszik ráébreszteni őket a nyelvünk szépségére, gazdagságára, dinamikájára és árnyaltságára, arra, hogy múltbeli értékek hordozója – mint akármely más nyelv –, s így semmivel sem kevésbé kifejező vagy egyik nyelvnél sem alacsonyabb rendű. Ezen belül cél a helyes nyelvhasználatra való nevelés, szoktatás, hogy az egyén a zavartalan kommunikáláson túl az önmegvalósítás lehetőségét lássa benne. Természetesen eközben rá kell mutatni a hibákra is. Itt felmerül a hogyan kérdése s vele együtt a nyelvművelés jellege.

Sokféle meghatározása van a nyelvművelésnek, több jelzővel is illették már. Nevezik hatónak, emberközpontúnak, újabban pozitívnak. Próbáljuk a jelzőket értelmezni.

A ható természetesen hatni akar, éspedig a javítás szándékával. Segíteni a tünedezőfélben levő nyelvérzék visszahódításában, a nyelvvel hivatásánál fogva állandó szerves kapcsolatban élő egyén: a pedagógus, újságíró, fordító, író és mások nyelvi zavarainak leküzdésében.

Az emberközpontú nyelvművelés oka és célja az ember fölemelése olyan nyelvi szintre, amelyen az önkifejezés gördülékeny.

A pozitív nyelvművelés lényege, hogy ne a hibák elkövetőjét ostorozza, hanem követendő példákat mutasson fel. Bármely oldalról közelítsük is meg a nyelvművelést, az alapkövetelmény mindig azonos: úgy kell a hibákat feltárni, hogy ne sértse az elkövetőjét. Óvakodni kell a lebecsülő, gunyoros, korholó, számonkérő hangnemtől, a megalázástól! Csak a türelmes, higgadt meggyőzés vezet célra. Ebben alighanem minden nyelvművelő egyetért.

De hát végtére is ki lehet nyelvművelő, és egyáltalán szükség van-e munkájára? Erre a közeljövőben igyekszünk rávilágítani.